Végre magunk mögött hagytuk Sidney-t! Az eredeti tervhez képest másfél hetes csúszásban voltunk, így aztán úgy döntöttünk, hogy New South Wales állam rovására probáljuk behozni a késést úgy, hogy gyakorlatilag csak átrobogunk rajta. De ahogy suhantunk el a szebbnél szebb óceán parti nemzeti parkok mellett, felülbírálva korábbi döntésünket csak beletapostunk a fékbe az utolsó pillanatban, hogy eltöltsünk két napot az állam legdélibb csücskében fekvő Ben Boyd névre hallgató nemzeti parkban.
A sebtiben beszerzett prospektus és térkép alapján egyből kinéztük a legizgibb, de ugyanakkor legmegvalósíthatatlanabb túraútvonalat. A kívánatos ösvényke az óceánparton egymástól 3o kilométerre fekvő két világítótorony között húzódott és igen változatos terepen haladt keresztül. Sajnos nem körtúra lévén, ez inkább 6o kilométert jelentett volna számunkra, ezért be kellett érnünk a táv egy-egy szakaszával.
Első nap a legdélibb csücsökben magányosan álldogáló világítoronyot (Green Cape Lightstation) vettük célba. A túravonal kiinduló pontjáig vagy 2o kilométert kellett bevezetni a park mélyébe. Már-már kezdtünk felháborodni azon, hogy még mindig az autóban ücsörgünk, amikor – talán kitartásunk jutalmaként – egy hatalmas fekete varánusz (pontos nevén: lace monitor) sétált ki elénk a poros útra. Amint megpillantott bennünket, nyelvét szorgosan öltögetve fordította felénk hosszúkás fejét. Bár nem az volt, mi ezt invitálásnak vettük és gyorsan kipattantunk a kocsiból, hogy közelebbről is szemügyre vegyük ezt a félelmetes külsejű dögevőt. Ő viszont cseppet sem volt kíváncsi ránk. Robosztus testéhez képest meglepő gyorsasággal vetette be magát az út menti sűrűbe, majd vaskos karmai segítségével kb. másfél méter magasságig villámgyorsan felkapaszkodott az egyik közeli fa törzsére. Talán úgy gondolta, hogy ezzel le vagyunk rázva. Nem voltunk. Odaosontunk és csak azért is lencsevégre kaptuk. Megadóan tűrte.
Zsákmányolt fotóink birtokában elégedetten másztunk vissza az autóba. Már cseppet sem bántuk a még előttünk álló kilométereket.
Aztán csak megérkeztünk végre. Leparkoltunk a kocsival és végre elkezdődhetett a kb. 16 kilométeres túra. New South Whales déli részén az óceán meredek sziklafalba ütközve ér véget. Utunk e sziklafal peremén vagy egy kicsit beljebb, a derékig érő bozótoson keresztül vezetett. Ezen az alacsony, sűrű aljnövényezettel borított fennsíkon láttunk először kengurukat és wallabykat (kis termetű kenguru). Lépteink és beszélgetésünk zajára kapták fel itt-ott fejüket, a nappali rejtek- és pihenőhelyként szolgáló bokrok takarásából. Egyre elégedettebben lépdeltünk a keskeny ösvényen: az előbb egy varánusz, most meg kenguruk. Ugyan mi kellhet még a boldogsághoz? Mondjuk a szikrázó napsütésben fehéren fölénk magasodó valódi világítótorony az óceánparton? Még néhány kilométer és ez is megadatott. Most már nyugodt szívvel visszafordulhattunk.
A második napra kinézett 18 kilométeres szakasz az előző napinál változatosabb tájakra kalauzolt el bennünket. Sűrű eukaliptusz erdőkön, part menti sziklákon, fejünk felett összeboruló sejtelmes bozótoson, kopár fennsíkon és homokos tengerparti szakaszokon haladtunk át. Úgy dél felé, amikor legerősebben tűzött le ránk a nap, pont egy olyan partszakaszra bukkantunk ki a bozótosból, ahol az óceán felől érkező hatalmas hullámok a part menti szikláknak csapódva, több méter magas vízpermetet löveltek fel a magasba. „Lehet fürcizni!” – kiálltott fel Ákos boldogan és ruháit szanaszét dobálva, már rohant is lehűlni a sós záporba.
Aznapi uticélunk egy homokos tengerparti szakasz volt. A part vonalát követő erdő mélyén valahol egy kemping húzódott. Lakói közül néhányan éppen a tarajos hullámok meglovagolásán igyekeztek. Mielőtt visszafordultunk volna, hogy ugyanazt az útvonalat végigjárva visszajussunk a hűségesen várakozó négykerekűnkig, lehuppantunk a homokba és a körénk gyűlt sirályok kitartó figyelmét élvezve jóízűen befaltuk a szendvicseninket.
Mikor újra felkerekedtünk, a napkorong már fáradtan sietett éjszakai nyugvóhelye felé. Jól ki kellett hát lépnünk, hogy még világosban érjünk vissza a parkolóba. Szándékunkat egy jól megtermett vörös kenguru húzta keresztül. Békésen legelészve állta utunkat a kopár fennsíkot átszelő, kétlábúak számára kialakított ösvényen. Még új volt nekünk ez a kengurusdi, ezért a világért sem akartuk elriasztani. Tyúklépésben araszolva közelítettünk felé. Nem volt ellenére. Hamarosan teljesen elmerültünk egymás kölcsönös tanulmányozásában. Ő unta el előbb. De az is lehet, hogy játékos kedvében volt, mert csak néhány métert szökdécselt előre, szigorúan az ösvény vonalát követve. Ott aztán újra legelészésbe kezdett, fél szemmel azt lesve, mikor érjük megint be. Vagy egy kilométeren át játszottuk ezt: előreszökdécselt, utolértük, csodáltuk, előreszökdécselt, utolértük, csodáltuk... Teljesen olyan volt, mintha kengurut sétáltattunk volna! (Lehet, hogy az aportírozást is ment volna...?) Aztán az egyik kanyarban egy szökkenéssel letért az ösvényről és attól két méterre kezdett legelészni. Vége a fogócskának, jelezte. Tudomásul vettük és óvatosan elsomfordáltunk mellette.
Az elkengurúzott időt már nem tudtuk behozni. Az utolsó kilométereket már sötétben botorkálva tettük meg az autóig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése