Az előző napi pihenő után kisimult arccal keltünk 8.00 óra környékén. Napokkal előre tekintve, Balinak motorral való felfedezése volt a célunk. Úgy gondoltuk, a sziget körbejárására az itt töltendő 6 nap elég is lesz. Azaz lenne, ha épp nem az esős évszakba érkeztünk volna! A Bratan tavat és a rátelepített hindu templomot néztük ki első napi célpontunknak, ami Ubudtól kb. 30 km-re van. Ok, ok, monszun, de a reggeli csendes esőt nem tudtuk komolyan venni az 5 hónapos száraz évszak után. Beszélgetéssel, irogatással vártuk türelmesen teraszunkon, hogy elálljon, és a szállásunkhoz kérhessük a motorokat. 12.00 óra tájékán aztán Indra, a fellegek istene engedélyt adott az indulásra. Felpattantunk hát motorjainkra és egy Bali térkép vásárlás, tankolás után meglódult velünk a 3 automata gép.
Sűrűn forgattuk a térképet, ami elsősorban Bali madárvilágával akart minket megismertetni. Aztán végül olyannyira megtaláltuk utunkat, hogy már a jó irányba eső első faluban kérdeztük meg az Ubudból kivezető utat. Ekkor láttuk először, hogy az út menti települések teljesen egymásba folynak és ha vannak is útjelző táblák, azok szégyenlősen a fák mögé bújva lesik a forgalmat. A térképet zsebbe gyűrve hát, a falusiaktól kértünk segítséget.
Bali teljes egészében egy élő skanzen! A tipikus sarkosan díszitett vörös téglafalak, házrészletek, Bali kapuk, templomok a legeldugottabb falucskában is megtalálhatóak. Eltűntek a Jáván, Szumátrán megszokott, lemeztetővel védett faépületek, helyettük a cseréptető és tégla, díszesen simított beton épületek adják a jóval erősebb védelmet a Balinézeknek. A falvakba „belenőtt” üde, sűrű pálma erdők, 2-3 méteres virágzó bokrok, rendezett teraszos rizsföldek, tisztaság, mosolygó arcok... mindez együtt, egy eddig, az utunkon nem tapasztalt, hibátlan „csodavilágba” helyezett minket. Ahogy Kocsó idézi mindig: Bali, az Bali!
Fejemet jobbra-balra kapkodva, szememet nehezen tudtam a néhol óriási kátyukkal teletüzdelt úton tartani. Helyettem Zsu – aki mögöttem ült – pislogás nélkül nézte mereven az aszfaltot...de egyszer aztán Ő is elbámészkodott, így... elcsaptam egy kutyát... de aztán felállt, felfutott egy lépcsőre, ránk nézett és beintett... ”Megszokták” – gondoltam. Az út további részét nagy gázzal folytattuk, mert már későre járt. Szerpentinnel kellett megbírkoznunk, ahol egy kanyarban érdekes állatokra figyeltünk fel az út szélén. Napernyő alatt méteres tarajos gyík, tőle pár méterre gyümölcsevő denevér lógott egy póznáról, odébb egy bezárt, titokzatos faláda feküdt egy emelvényen. Fék. Róka fej; Denevér, Hejjj! Meg kell fognom őt! Először egy spanyolországi szafarin láttam ezt a denevér fajt rács mögött. Aztán a kambodzsai Siem Riepen repkedtek a sötétben a fák között. Majd Ko Surinon hiába vártam öket, nem bújtak elő. Kénytelen voltam a Yogjakartai madárpiac sötétjében rácson keresztül szemezni eggyel. De most itt van előttem testközelben. Letámasztottuk a motorokat, megalkudtam az állat „simogatásért” és rájuk vetettük magunkat. A láda egy óriaspitont rejtett, de Ő nem igen keltette fel érdeklődésünket. Aztán megérkezett - meglepetésében fék nélkül - egy német kigyúrt gyerek a nagy motorján. A kanyarban egy robogó fogta meg, hogy ne kerüljön vissza újra a hegy lábához. Ijedtében el is felejtette az állatokat, összekaparta magát és hosszan alkudozott a helyiekkel az összetört kismotor miatt. Hirtelen én sem tudtam hova figyeljek, a vérző karjára vagy a gatyámban kotorászó denevérszájra. Aztán a pórul járt srác, mintha kígyó harapta volna meg, elhúzott. Miután megtudtuk, hogy a piton két hete evett meg négy csirkét, jobbnak láttuk, ha mi is tovább indulunk. Még félóra kövérgáz és megpillantottuk fentről a Bratan tavat. Nehezen ismertem fel a fátyol mögül, amit a bukomról ömlő eső képezett a párás szemüvegem előtt. Szakadt az eső. Befaroltunk egy tetővel védett büfésor elé, leültünk, rendeltünk és elkezdtünk vacogni. A többiek hátizsákjából előkerültek a dzsekik, pullóverek. Az enyémből nem, mivel a szálláson volt. Vártunk egy órát, majd mikor már úgy éreztük, hogyha tovább maradunk, újság hír lesz belőlünk, újra felzugtak a motorok s megindultunk visszafelé – 100 méterrel a cél előtt! A hazavezető utat aránylag könnyen megtaláltuk, bár ebben nagyban segített egy hatalmas „telitenyér” is, amit egy útbaigazítás alkalmával fogtunk. Ez, egy motoron ülő esőkabátból kilógva integetett előttünk, akárhányszor útkereszteződés féléhez értünk. A szakadó esőben könnyebb volt követni egy tenyeret, mint állandóan a jó irányt kérdezgetni. De sajnos nem egészen Ubudig utazott a kéz. Egyszer fékezett a kékes színű esőkabát, én a motorja mellé gurultam és egy hatalmas orr, fogak nélküli mosoly mutogatott határozottan menetirányba. Ezután még jött 33 útkereszteződés, és 33 útbaigazítás, míg végül a teraszunkon levehettem a szemüvegemet és még ha homályosan is, de újra láttam... láttam... kikerekedett szemekkel néztem, ahogy Kocsó megáll mögöttem, leszáll a motorjáról, majd gázt ad és a kormányon lógva berobban a szállásunk díszesen épített kapujába, felborítva közben az én motoromat is. Hátrafordultam és ott állt mögöttünk a motorok tulajdonosa.... visszavettem inkább a szemüvegemet...
Sűrűn forgattuk a térképet, ami elsősorban Bali madárvilágával akart minket megismertetni. Aztán végül olyannyira megtaláltuk utunkat, hogy már a jó irányba eső első faluban kérdeztük meg az Ubudból kivezető utat. Ekkor láttuk először, hogy az út menti települések teljesen egymásba folynak és ha vannak is útjelző táblák, azok szégyenlősen a fák mögé bújva lesik a forgalmat. A térképet zsebbe gyűrve hát, a falusiaktól kértünk segítséget.
Bali teljes egészében egy élő skanzen! A tipikus sarkosan díszitett vörös téglafalak, házrészletek, Bali kapuk, templomok a legeldugottabb falucskában is megtalálhatóak. Eltűntek a Jáván, Szumátrán megszokott, lemeztetővel védett faépületek, helyettük a cseréptető és tégla, díszesen simított beton épületek adják a jóval erősebb védelmet a Balinézeknek. A falvakba „belenőtt” üde, sűrű pálma erdők, 2-3 méteres virágzó bokrok, rendezett teraszos rizsföldek, tisztaság, mosolygó arcok... mindez együtt, egy eddig, az utunkon nem tapasztalt, hibátlan „csodavilágba” helyezett minket. Ahogy Kocsó idézi mindig: Bali, az Bali!
Fejemet jobbra-balra kapkodva, szememet nehezen tudtam a néhol óriási kátyukkal teletüzdelt úton tartani. Helyettem Zsu – aki mögöttem ült – pislogás nélkül nézte mereven az aszfaltot...de egyszer aztán Ő is elbámészkodott, így... elcsaptam egy kutyát... de aztán felállt, felfutott egy lépcsőre, ránk nézett és beintett... ”Megszokták” – gondoltam. Az út további részét nagy gázzal folytattuk, mert már későre járt. Szerpentinnel kellett megbírkoznunk, ahol egy kanyarban érdekes állatokra figyeltünk fel az út szélén. Napernyő alatt méteres tarajos gyík, tőle pár méterre gyümölcsevő denevér lógott egy póznáról, odébb egy bezárt, titokzatos faláda feküdt egy emelvényen. Fék. Róka fej; Denevér, Hejjj! Meg kell fognom őt! Először egy spanyolországi szafarin láttam ezt a denevér fajt rács mögött. Aztán a kambodzsai Siem Riepen repkedtek a sötétben a fák között. Majd Ko Surinon hiába vártam öket, nem bújtak elő. Kénytelen voltam a Yogjakartai madárpiac sötétjében rácson keresztül szemezni eggyel. De most itt van előttem testközelben. Letámasztottuk a motorokat, megalkudtam az állat „simogatásért” és rájuk vetettük magunkat. A láda egy óriaspitont rejtett, de Ő nem igen keltette fel érdeklődésünket. Aztán megérkezett - meglepetésében fék nélkül - egy német kigyúrt gyerek a nagy motorján. A kanyarban egy robogó fogta meg, hogy ne kerüljön vissza újra a hegy lábához. Ijedtében el is felejtette az állatokat, összekaparta magát és hosszan alkudozott a helyiekkel az összetört kismotor miatt. Hirtelen én sem tudtam hova figyeljek, a vérző karjára vagy a gatyámban kotorászó denevérszájra. Aztán a pórul járt srác, mintha kígyó harapta volna meg, elhúzott. Miután megtudtuk, hogy a piton két hete evett meg négy csirkét, jobbnak láttuk, ha mi is tovább indulunk. Még félóra kövérgáz és megpillantottuk fentről a Bratan tavat. Nehezen ismertem fel a fátyol mögül, amit a bukomról ömlő eső képezett a párás szemüvegem előtt. Szakadt az eső. Befaroltunk egy tetővel védett büfésor elé, leültünk, rendeltünk és elkezdtünk vacogni. A többiek hátizsákjából előkerültek a dzsekik, pullóverek. Az enyémből nem, mivel a szálláson volt. Vártunk egy órát, majd mikor már úgy éreztük, hogyha tovább maradunk, újság hír lesz belőlünk, újra felzugtak a motorok s megindultunk visszafelé – 100 méterrel a cél előtt! A hazavezető utat aránylag könnyen megtaláltuk, bár ebben nagyban segített egy hatalmas „telitenyér” is, amit egy útbaigazítás alkalmával fogtunk. Ez, egy motoron ülő esőkabátból kilógva integetett előttünk, akárhányszor útkereszteződés féléhez értünk. A szakadó esőben könnyebb volt követni egy tenyeret, mint állandóan a jó irányt kérdezgetni. De sajnos nem egészen Ubudig utazott a kéz. Egyszer fékezett a kékes színű esőkabát, én a motorja mellé gurultam és egy hatalmas orr, fogak nélküli mosoly mutogatott határozottan menetirányba. Ezután még jött 33 útkereszteződés, és 33 útbaigazítás, míg végül a teraszunkon levehettem a szemüvegemet és még ha homályosan is, de újra láttam... láttam... kikerekedett szemekkel néztem, ahogy Kocsó megáll mögöttem, leszáll a motorjáról, majd gázt ad és a kormányon lógva berobban a szállásunk díszesen épített kapujába, felborítva közben az én motoromat is. Hátrafordultam és ott állt mögöttünk a motorok tulajdonosa.... visszavettem inkább a szemüvegemet...
2007-03-23 Indonézia, Ubud
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése