Utunk során először, kocsit béreltünk. Szép kéket. Kicsit öregecske volt ugyan, de kényelmesen elfértünk benne öten és még a légkondija is működött,úgyhogy több volt, mint tökéletes. Kocsónak a motoros parkolós kalandja óta elment a kedve az indonéziai vezetéstől, Labanc se nagyon jelentkezett, hogy ég a vágytól, hogy levezessen egészen a keleti partig meg vissza, így aztán Macs vállalta be eme embert próbáló feladatot. Indonéziában a bal oldalon kell közlekedni, az autóban is minden a másik oldalon van, nem ott ahol megszoktuk, s mindennek a tetejében az indonézek elég vadul vezetenek, s hogy ezt még egy kicsit fokozzuk: irgalmatlan mennyiségű motoros, gyalogos, ÉS kutya, macska, tyúk tobzódik az utakon.
Macs rendesen leizzadt az első fél órában, de kis idő elteltével még beszélgetni is tudott vezetés közben. Mellette ült Kocsó, ő térképészett és kérdezgette a helyieket, hogy merre is az arra. Ezek a balinézek se nagyon akarják megérteni az embert! Kocsó kiszól az ablakon: Rendang? (egy városka neve). A cimzett fura képeket vág, s szemével kéri ismételje meg a kérdést. Megtörténik: Rendang? Erre felderül a kérdzett arca: Aha, Denpasar?! (Bali fő városa, így minden turista feltételezett célpontja). Vagy negyedszeri ismétlésre végre tényleg megérti mit beszélünk neki és ugyan olyan kiejtéssel (legalábbis számunkra észlelhetetlen különbséggel ejtve) közli: Rendang! Kiri, kiri (= balra, balra - vagy jobbra? Már nem emlékszem...).
Egy óra vezetést követően kezdődött utunk tulajdonképpeni célja, a festői szépségű táj! Igazán mesés helyeken kanyargott az út, üde zöld, rizsfölddel borított hegyoldalak között. Fentről, a hegytetőről a legszebb a látvány, ahogy a lépcsőzetesen kialakított rizsteraszok fokozatosan egyre kisebbek és kisebb alattunk s végül, a messzeségben, egybeolvadnak a kék tengerrel...
Még további három órát vezetett Macs (fotószünetekkel megszakítva persze), mire megérkeztünk Amedbe, a keleti parton fekvő búvárparadicsomba. Itt is kellemesen csalódtunk. Kiépített, puccos, riviéra szerű, fényes városra számítottunk, bazárral, hotelekkel, búvárbázisok ezreivel. E helyett egy nyugodt, csendes kis falucskát találtunk a tengerparton, lepukkant, családi kajálóhelyet kedves és mosolygós tulajdonosnővel, kihalt utcákat, üresen kongó néhány szálláshelyet. Igaz, hogy épp nincs szezon (még tart a monszun, ezért is voltak a jó kis délutáni szétázásaink a motoron), de nem tudom elképzelni, hogy sokkal nyüzsgőbb itt az élet főszezonban...
Néhány öbölnél megálltunk fényképezni, s nézegettük, válogattuk, hol snorkelezzünk egyet. Túlságosan nem volt csábító a vízbe mártózás ötlete, felhős volt az ég, hűvös szél fújdogált, a tenger felkorbácsolt hullámai pedig rémísztő, szürke víztömegként csapkodták ütemesen a part fekete vulkáni homokját. Kocsó, aki igyekezett minél tartalmasabbá tenni utolsó itt töltött napját, kitartóan kérdezgette a helyieket, hogy hol érdemes merülni. Mi többiek már úgy voltunk vele, hogy még Ausztráliában jobbnál jobb helyeken lesz alkalmunk búvárkodni, nem ragaszkodtunk a megmártózáshoz. Az utolsó pillanatban azonban elhangzott a varázsszó: hajóroncs! Nem messze a parttól az egyik öbölben egy japán halászhajó roncsa körül lehet snorkelezni! Máris érdeklődőbbé váltunk mindnyájan, s immáron lelkesen kerestük az adott öblöt. Könnyen megtaláltuk végül, még ki is volt táblázva. Az öbölben egy búvár-felszerelés kölcsönző működött, ahol megtudtuk, pontosan hol is a roncs, ki-ki bérelt magának felszerelést amilye épp nem volt (békaláb, pipa, maszk, mentőmellény...), aztán gyorsan beszaladtunk a vízbe. Ez persze nem ment ilyen egyszerűen, mint ahogy leírom, hiszen meg kellett kűzdenünk az elemekkel - a talpunkat gyötrő kavicsokkal, amiken át kellett kacsáznunk mezitláb a tengerig, aztán meg a hatalmas hullámokkal. Ez utóbbiak egy óvatlan pillanatban Macskát a földre terítették és mint egy rongycafatot, magukkal sodorták. Szegény tágra nyílt szemekkel meredt ránk, miközben hátán fekve kapálódzott az őt a partra sodró vízáramban (a földkerülés során immáron másodszor hitte őszintén - bokáig érő vízben, mentőmellénnyel felszerelkezve - hogy mindjárt megfullad). Aztán mikor a víz visszahúzódott, partra vetett hősünk feltápászkodott, s őrült rohammal próbálta újra bevenni az óceán sáncait. Egy hirtelen jött gondolattól vezérelve, cselesen négykézlábra ereszkedett, s a hullámok tetején illegve billegve hosszú kűzdelem árán végül bejutott a mély vízbe. Mi többiek eközben, mindenféle mentőmellény nyűgjétől mentesen, kényelmesen beúsztunk a hajóroncshoz. A tenger meglepően meleg volt (elvégre mégiscsak az egyenlítőnél vagyunk, vagy mi!), és a parttól alig tíz méternyire tényleg gyönyörű színes korallok „virágoztak", a hajóroncs (kis csónakocska) is ott volt, a jelzett helyen, no meg a különféle méretű, szivárványszínű halak se hiányoztak. Kedves ismerősként köszöntöttük a papagályhalat és a lepkehalat, elnézelődtünk egy ideig, aztán kiúsztunk a partra.
Hazafelé még sokáig kanyarogtunk a tenger partján, majd Amlapurát követően ismét a dimbes-dombos rízsföldes táj következett. Szorgosan kerülgettük az út közepén, édesdeden szunyókáló kutyákat, a kiscsibéiket az aszfalton terelgető tyúkanyókat, integettünk a tejfehér fogukat ránk villantó szutykos gyerekeknek. Aztán begördültünk Ubudba, leadtuk az autót, megvacsoráztunk a szokásos éttermünkben, majd rendeltünk egy taxit és átvitettük magunkat Kuta beachre, hisz másnap hajnalban indult a repülőnk, a Kutától öt kilométerre lévő (Ubudtól meg vagy negyven) reptérről. Maccsal mi már a taxiban elaludtunk, szinte arra se emlékszünk hogy elfoglaltuk mocskos szobáinkat egy lepukkant szálláshelyen. Felöltözve estünk be az ágyba (a foltos ágyneműnek nem ártott), s aludtunk tovább.......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése