Reggel 9-kor már ott nyomultunk a két napja kiszemelt utazási iroda ajtaja előtt – de hiába. A szomszédok tájékoztattak minket, hogy az iroda csak 10 óra KÖRÜL nyit. Ez nem volt túl megnyugtató hír, lévén, hogy András kollégámmal azt beszéltük meg, hogy fél 11-re értünk jön és elvisz minket Bogorba. De nem volt mit tenni, kénytelenek voltunk várakozni, hisz muszáj volt megvennünk az Ausztráliába repülésünket lehetővé tevő Denpasar (Bali) – Singapore repjegyünket. Nem szívesen repkedünk itt Indonéziában, mivel idén, az első két hónap alatt, már két repülőgép-szerencsétlenség is történt (iszonyatosan olcsó a repülő az indonéz légitársaságoknál – ugyan annyiért lehet elrepülni Jakartából Balira, mint amennyiért több, mint 20 órán keresztül vonatoznál odáig – és állítólag a karbantartáson és a személyzeten spórolnak...) de olyan hatalmas ez az ország, hogy repülés nélkül lehetetlen két és fél hét alatt eljutni mindarra a helyere, ahova szeretnénk (és pedig már húztunk is a programból). Na, de visszatérve a szerda reggelünkre, az iroda még 10-kor se nyitott ki, így kénytelen-kelletlen bementünk az utcánkban található másik irodába, ahol előre tudtuk, hogy angolul nem rendesen tudó, lassú és értetlen lánykákkal kell majd lebonyolítanunk az üzletet. De arra, ami ez után következett még mi sem számítottunk! A 2x5 db. Repjegy kiállítása KÉT óráig tartott! Pedig még szinte a járatszámot is megmondtuk nekik előre, hogy melyik napon, melyik órában, melyik légitársaság, melyik gépével szeretnénk utazni! Megszületett hát a napunk első LEG-je, életünk LEGHOSSZABB REPÜLŐJEGY VÁSÁRLÁSA. (Erről az élményünkről, hirtelen felindulásában Labi rittyentett is egy kis írást).
Délben végre elindulhattunk Bogorba, ahová végül kb. másfél órával később, meg is érkeztünk, répákkal és banánnal felszerelkezve. Merthogy mai napi programunk a szafaripark meglátogatása volt! Ekkor következett napunk második LEG-je, életünk LEGÉRDEKESEBB SZAFARIJA – ugyanis itt, nem csak az európai szafariparkokban megszokott állatokat (mint pl. zebra, zsiráf, teve, emu...) nézhettünk meg, hanem indonéz őshonos állatokat is láthattunk végre egészen közelről. Sajnos azonban az, hogy melyik milyen állat, csak indonéz (és latin) nyelven volt kiírva, ezért sokról fogalmunk sincs, hogy mi volt... A legédesebbek a furcsa palack-orrú, rettentő szomorú fejű mackók voltak meg a mongúz szerű kisemlősők, akik két hátsó lábukra állva szinte sírtak néhány finom falatért; igazi különlegesség volt a tapír (amit Malajziában a Taman Negara őserdőben akartunk éjszaka meglesni, csak sajnos nem sikerült) és a fehér tigris (amit már India óta próbálunk megnézni valahol és végül itt, Indonéziában sikerült); és persze nagy élmény volt látni a csak az indonéz szigeteken élő orángutánt és a komodói sárkányt! Az „orang utan”, mint megtudtuk, „erdei ember”-t jelen, s e vörös kis majom Indonéziában is csak Szumátrán és a Kalimantán szigeten őshonos. A komodói szigetéről származó óriási hüllőről pedig kiderült, hogy kiváló szaglásával 4km-ről is megérzi áldozatát. András elmondta, hogy a sárkány csak közvetve öl a harapásával – a megharapott, vagy akár csak épphogy megsebzett állatot akár napokon keresztül is „kíséri” majd a végül vérmérgezésben kihúnyt állatot szép lassan bekebelezi. A komodói sárkány nyálában ugyanis több mint 50 fajta halálos baktérium található – ezek végeznek az áldozattal.
A nap fénypontja a harmadik LEG-ünk, az állatsimogatás volt. Négy kölyök állatot – sárga és fehér tigrist, leopárdot és orángutánt – vehettünk ölünkbe, babusgathattunk. A három ragadózó még így, pár hónaposan is tiszteletet parancsoló és félelmetes volt. Élmény volt megsimogatni őket, de valójában nagyon sajnáltuk e kölyköket, hogy idejük nagy részét egy kb. másfél méteres vastag lánchoz kötve, vadidegen emberek ölében töltik. Rossz volt ránézni szomorú és életunt pofájukra. Az orángutánok viszont kis bohócok, igazi gyerekek. A kisebbik, a leányzó, három éves, 10 kilós volt, a nagyobbik 20 kilót nyomott. Csüngtek rajtunk, majszolták a banánt, fel-felnéztek hatalmas, bárgyú szemükkel, átölelték a nyakunkat, haverkodtak, lemásztak, felmásztak... Zabálni valók voltak. Mindnyájan befizettünk az orángután simogatásra, ezt egyikünk se tudta kihagyni. Egymás kezéből kapkodtuk a kölyköket, ők pedig türelmesen tűrték. Aztán Macskára került a sor, ő vette volna át Kocsótól az egyik kismajmot. De nem ment. A kismajom kapaszkodott Kocsóba, bújt a hóna alá, láthatóan félt Macstól, valszeg a nagy hajától. Megpróbáltuk ekkor a másik majommal is, de az eredmény ugyan ez volt. Egy ideig próbálkoztunk, mutattuk a kismajomnak: „nézd, hát ez csak a haja! Nem harap a bácsi, ne félj tőle!” Már az ápolók is hahotáztak rajtunk, hogy egy majomnak mutogatjuk a Macskát! Végül annyit elértünk, hogy a kismajom, már nyúlt a Macs nyakához, hogy átkarolja és átlibbenjen az ölébe, de amint hátul hozzáért a hatalmas hajcsomóhoz riadtan kapta el a kezét és menekült vissza hozzánk... Fura tapasztalat volt.
Aztán készítettünk egy családi fotót, papa-mama gyerekek, nagyon megható lett – ráadásul még szélesebb jókedvre derítette a gondozókat.
Andrásnak már sietnie kellett vissza Jakartába, úgyhogy gyorsan elvitt minket az LP-ben kinézett budget szállásunkra. A CD rendszámos, csillogó, hatalmas autó lassan gördült be a kocsibeállóba. A háziak szempillantás alatt ott teremtek, közrefogtak, nyájas mosollyal invitáltak be, s döbbenettel ismételgették: embassy, embassy! Ilyen még nem fordult elő velük, hogy egy diplomata, vagy annak barátai szállnak meg enyhén lelakott, piszkos kis otthonukban. Kiváló alkupozíciónkat kihasználva, elkezdtük megpróbálni lefaragni a 8 dolláros szoba árát a megszokott 6-ra. Nem túl meglepő talán, hogy nem jártunk sikerrel... J
Miután elfoglaltuk emeleti szobáinkat, kisereglettünk a folyosóra, elhelyezkedtünk a kirakott fotelekben és teát szürcsölgetve emésztgettük e szép napot – amire András nélkül nem kerülhetett volna sor (autó nélkül megközelíthetetlen a park). Már nem számítottunk rá, és ekkor jött váratlanul a negyedik LEG, életünk LEGSZEBB NAPLEMENTÉJE! Kiálltunk a korláthoz, és csendben bámultuk ahogy az ég kékje egyre sötétül, a fehér felhők rózsaszínre, lilára, narancssárgára, lángvörössé változnak s mindeközben hallgattuk, ahogy a város többtucat mecsetjének minaretjéből imára szólít az Imám.
Délben végre elindulhattunk Bogorba, ahová végül kb. másfél órával később, meg is érkeztünk, répákkal és banánnal felszerelkezve. Merthogy mai napi programunk a szafaripark meglátogatása volt! Ekkor következett napunk második LEG-je, életünk LEGÉRDEKESEBB SZAFARIJA – ugyanis itt, nem csak az európai szafariparkokban megszokott állatokat (mint pl. zebra, zsiráf, teve, emu...) nézhettünk meg, hanem indonéz őshonos állatokat is láthattunk végre egészen közelről. Sajnos azonban az, hogy melyik milyen állat, csak indonéz (és latin) nyelven volt kiírva, ezért sokról fogalmunk sincs, hogy mi volt... A legédesebbek a furcsa palack-orrú, rettentő szomorú fejű mackók voltak meg a mongúz szerű kisemlősők, akik két hátsó lábukra állva szinte sírtak néhány finom falatért; igazi különlegesség volt a tapír (amit Malajziában a Taman Negara őserdőben akartunk éjszaka meglesni, csak sajnos nem sikerült) és a fehér tigris (amit már India óta próbálunk megnézni valahol és végül itt, Indonéziában sikerült); és persze nagy élmény volt látni a csak az indonéz szigeteken élő orángutánt és a komodói sárkányt! Az „orang utan”, mint megtudtuk, „erdei ember”-t jelen, s e vörös kis majom Indonéziában is csak Szumátrán és a Kalimantán szigeten őshonos. A komodói szigetéről származó óriási hüllőről pedig kiderült, hogy kiváló szaglásával 4km-ről is megérzi áldozatát. András elmondta, hogy a sárkány csak közvetve öl a harapásával – a megharapott, vagy akár csak épphogy megsebzett állatot akár napokon keresztül is „kíséri” majd a végül vérmérgezésben kihúnyt állatot szép lassan bekebelezi. A komodói sárkány nyálában ugyanis több mint 50 fajta halálos baktérium található – ezek végeznek az áldozattal.
A nap fénypontja a harmadik LEG-ünk, az állatsimogatás volt. Négy kölyök állatot – sárga és fehér tigrist, leopárdot és orángutánt – vehettünk ölünkbe, babusgathattunk. A három ragadózó még így, pár hónaposan is tiszteletet parancsoló és félelmetes volt. Élmény volt megsimogatni őket, de valójában nagyon sajnáltuk e kölyköket, hogy idejük nagy részét egy kb. másfél méteres vastag lánchoz kötve, vadidegen emberek ölében töltik. Rossz volt ránézni szomorú és életunt pofájukra. Az orángutánok viszont kis bohócok, igazi gyerekek. A kisebbik, a leányzó, három éves, 10 kilós volt, a nagyobbik 20 kilót nyomott. Csüngtek rajtunk, majszolták a banánt, fel-felnéztek hatalmas, bárgyú szemükkel, átölelték a nyakunkat, haverkodtak, lemásztak, felmásztak... Zabálni valók voltak. Mindnyájan befizettünk az orángután simogatásra, ezt egyikünk se tudta kihagyni. Egymás kezéből kapkodtuk a kölyköket, ők pedig türelmesen tűrték. Aztán Macskára került a sor, ő vette volna át Kocsótól az egyik kismajmot. De nem ment. A kismajom kapaszkodott Kocsóba, bújt a hóna alá, láthatóan félt Macstól, valszeg a nagy hajától. Megpróbáltuk ekkor a másik majommal is, de az eredmény ugyan ez volt. Egy ideig próbálkoztunk, mutattuk a kismajomnak: „nézd, hát ez csak a haja! Nem harap a bácsi, ne félj tőle!” Már az ápolók is hahotáztak rajtunk, hogy egy majomnak mutogatjuk a Macskát! Végül annyit elértünk, hogy a kismajom, már nyúlt a Macs nyakához, hogy átkarolja és átlibbenjen az ölébe, de amint hátul hozzáért a hatalmas hajcsomóhoz riadtan kapta el a kezét és menekült vissza hozzánk... Fura tapasztalat volt.
Aztán készítettünk egy családi fotót, papa-mama gyerekek, nagyon megható lett – ráadásul még szélesebb jókedvre derítette a gondozókat.
Andrásnak már sietnie kellett vissza Jakartába, úgyhogy gyorsan elvitt minket az LP-ben kinézett budget szállásunkra. A CD rendszámos, csillogó, hatalmas autó lassan gördült be a kocsibeállóba. A háziak szempillantás alatt ott teremtek, közrefogtak, nyájas mosollyal invitáltak be, s döbbenettel ismételgették: embassy, embassy! Ilyen még nem fordult elő velük, hogy egy diplomata, vagy annak barátai szállnak meg enyhén lelakott, piszkos kis otthonukban. Kiváló alkupozíciónkat kihasználva, elkezdtük megpróbálni lefaragni a 8 dolláros szoba árát a megszokott 6-ra. Nem túl meglepő talán, hogy nem jártunk sikerrel... J
Miután elfoglaltuk emeleti szobáinkat, kisereglettünk a folyosóra, elhelyezkedtünk a kirakott fotelekben és teát szürcsölgetve emésztgettük e szép napot – amire András nélkül nem kerülhetett volna sor (autó nélkül megközelíthetetlen a park). Már nem számítottunk rá, és ekkor jött váratlanul a negyedik LEG, életünk LEGSZEBB NAPLEMENTÉJE! Kiálltunk a korláthoz, és csendben bámultuk ahogy az ég kékje egyre sötétül, a fehér felhők rózsaszínre, lilára, narancssárgára, lángvörössé változnak s mindeközben hallgattuk, ahogy a város többtucat mecsetjének minaretjéből imára szólít az Imám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése