Borobudurba motorral

Borobudur, a szankrit eredetű nevű, i.sz. 750-850 között épített buddhista sztúpa negyven-egynéhány kilométerre északra található Yogjakartától. Három bérelt motorunk egy hétfői napon, a déli nagy melegben gördült be a templom parkolója ... mellé. Gyorsan megebédeltünk egy közeli kifőzdében, megittunk fejenként egy liter jeges teát, majd a motorokat a konyhás nénik gondjára bízva elindultunk megkeresni a sztúpa kertjének bejáratát. Egy hatalmas bazár közepén találtunk meg, s csak miután átverekedtük magunkat a vulkáni kőből és fából faragott szobrokat, batikképeket, műanyag papucsot, pörgettyű, úszógumit, bőröndöt, meg még ki tudja mi mindent áruló jávaiak hadán, akkor nyertünk bebocsátást... Idegenvezető nélkül, magunk indultunk Indonézia legjelentősebb buddhista kegyhelyének „megmászására”.

A 2 millió (!) kőtömbből felépített sztúpa repülőről nézve egy kolosszális 3 dimenziós mandala (a világegyetem misztikus buddhista jelképe). Az alaprajz és az öt alsó terasz négyzet, az ezekre épülő felső három terasz pedig kör alakú. Ezek tetején helyezkedik el a fő sztúpa. A teraszok falát körbe domborművek díszítik, ezek az alsó teraszokon a szenvedély és vágyak uralta világot, mindennapi életjeleneteket, feljebb Buddha életéből részleteket, buddhista doktrinákat mutatnak be. Mire egy buddhista zarándok (rendeltetésének megfelelően) kilencszer körbejárja az építményt, összesen 5 km-t gyalogol e domborművek, valamint a több mint 500 Buddha-szobor között. A sztúpa legfelső szintjére érve érheti el a nirvánát.

A jávai buddhizmus lehanyatlásával a templom is feledésbe merült s vastag vulkáni hamuréteg alá temetett romjait csak 1814-ben fedezték fel újra. 1973 és 83 között felújították, majd 1991-ben felkerült a világörökségek listájára.

A hatalmas hőségben elég keservesen kúsztunk fel a sztúpa kilenc emeletére. Nemhogy kilencszer, még egyszer sem bírtuk rendesen körbejárni mind a kilenc szintet. Ebben ugyanis, a tűző napon kívül, a rengeteg helyi turista is jelentősen akadályozott minket, ahogy hatalmas, színes ernyőikkel ellepték az épületet. Labanc, bár először gondolatban elátkozta valamennyit, végül mégiscsak örült nekik, állítólag pár igen jó képet tudott készíteni, hála a fekete falak között élénken virító kék-sárga-piros csíkos ernyőiknek... Az összhatást persze a háttérben magasodó, több mint 3000 méteres, füstölgő Merapi vulkán és annak lábánál zöldellő kókuszpálmafák se rontották...

Borobudur után maradt még egy kis időnk motorozni. Hamar döntöttünk is következő uticélunkról: megtekintjük közelebbről a Jáva legveszélyesebb vulkánjaként számon tartott Merapit. Zöldellő rizsföldek között robogtunk egészen Kaliurangig, a vulkán lábánál fekvő kis faluig, ahonnan az utóbbi pár év (’94, 2001, 2004) kitöréseit megelőzően a kráter peremére vezető gyalogtúrák indultak.

Mindnyájan vágytunk már egy kis frissítő italra, én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy csak olyan helyre telepedjünk le szomjunkat csillapítani, ahonnan közben gyönyörködhetünk a vulkán panorámájában. Némi keresgélés után, de egészen véletlenül botlottunk bele a vulkán „viewpoint”-ba: egy rétbe, ahonnan kiváló kilátás nyílt a füstfelhőt okádó csúcsra, s az azt „körbefolyó” hamuszürke láva-folyamra. Hosszas tanakodás után, az erdő-széli büfében vásároltunk magunknak itókát, majd szereztünk egy kispadot, kicipeltük a rét közepére, alátámasztottuk, hogy ne billegjen, és elégedetten helyezkedtünk el rajta, hogy végre nyugodtan élvezzük a látványt. Felnéztünk a hegyre, de csak egy nagy szürkeséget láttunk. Egy darabig mereven bámultuk a vulkán hült helyét – hátha előbukkan legalább csak egy kis darabja, egy apró szürke csücsök... – de hiába, mert míg mi szutyorogtunk, a hegy sűrű fehér felhőbe burkolódzott, ami mögül nem volt hajlandó többé előbújni...

Figyelmünk a felhőről lassacskán a helyi indonéz turistákra terelődött át. Egyikük egész családját bemutatta nekünk, így derült ki, hogy az unokaöccse Jakartában a nokiánál dolgozik! Ripsz-ropsz elő is rángatta valamelyik bokorból a srácot, akivel a szintén a Nokiánál dolgozó Kocsónk egyből életre szóló barátságot kötött...

Este még Kocsóval ketten elmentünk megnézni egy „wayang kulit”-ot, a híres indonéz árny bábjáték egy, a turisták részére lerövidített, egy órás változatát. Az eredeti bábelőadás ugyanis vagy nyolc órán keresztül tart! Számunkra az egy is sok volt, a fárasztó nap után a bábjátékon negyed óra alatt úgy elálmosodtunk, hogy muszáj volt elhagynunk szép csendben a terepet, máskülönben néhány másodperccel később már hatalmas puffanással terültünk volna el a földön. A bábok érdekessége egyébként hogy bőrből (bivalybőrből) készülnek, no meg hogy teljesen laposak. A bábozó egy fehér lepedő előtt ülve mozgatja az erős fénnyel megvilágított bábokat, az előadás a lepedő túloldaláról igazán élvezetes, ha a néző csupán az árny-játékot látja.