Az első kempingezés

Lelkesedésünk határtalan volt. Az első kocsiban alvós és egyben kempingfelszerelés felavatós éjszakának néztünk elébe. A környezet tökéletes volt: egy erdővel és a föléjük tornyosuló magas mészkősziklákkal körülvett kis tisztáson parkoltunk le 4-5 másik család társaságában. A tisztás elég nagy volt ahhoz, hogy ne zavarjuk egymást. Egymástól jó nagy távolságokra vertünk tanyát. Az ausztrálok óriási rutinnal rendelkeznek a kempingezés terén. Lakóbuszaikkal, sátraikkal és ötletesnél ötletesebb kempingfelszereléseikkel egy életre lenyűgöztek bennünket! Most is elismerő pillantásokat vetettem az itt-ott békésen pislákoló tábortüzek körül felállított terülj-terülj asztalkák és kényelmes kempingszékek láttán. Bár tudtam, hogy már későre jár az idő az efféle huncutsághoz és ráadásul még rengeteg dolgunk is van (úgy, mint főzőcske az újonnan vásárolt benzinfőzőnkkel, alvóhely kialakítása a kocsiban... stb.), azért bepróbálkoztam: „Milyen jó lenne, ha mi is tudnánk tüzet rakni” – sandítottam sunyin Ákos felé. Jól sejtettem. Egy nézéssel el lettem intézve.

Felosztottuk a feladatokat: Ákosé lett a benzinfőző üzembehelyezése és a vacsora elkészítése, az enyém pedig a kocsi átpakolászása, a fekvőhelyek kialakítása. Már majdnem el is készült a nyoszolya, amikor az ablakon kipillantva kocsimagasságig érő lángnyelveket láttam felcsapni onnan, ahol Ákost véltem tevékenykedni. „Nahát, meglepi tábortűz készül!!” – örvendeztem magamban. Gyorsan kikecmeregtem hát a kocsiból és átsiettem annak túloldalára, hogy dicsérő szavakkal illessem ezt a drága embert. Ahogy megkerültem a kocsit, arcomra fagyott a mosoly. Tábortűznek se hire, se hamva, viszont a főző palackostul, mindenestül eszeveszetten lángolt. Ákos meg ott térdelt mellettük és az éppen kéze ügyébe került hátizsákponyvával próbálta kétségbeesetten elfojtani a felcsapó lángokat. Egy pillanatra még a ponyva, valamint Ákos nadrágja, keze is lángrakapott a ráfröccsent benzintől, de hál’Isten, ezeket a másodperc töredéke alatt, mindenféle sérülés nélkül sikerült heves karcsapásokkal eloltania. De a főző – és ami még rosszabb, a benzinnel teli tartály – még mindig égett. Továbbra is földbegyökerezett lábbal bámultam a jelenetet, amikor Ákos taktikát váltva felkapta a 12 literes víztartályt és azt kezdte el pánikszerűen lóbálni a lángok felett. Csak a kupakot felejtette el letekerni, így a tartályban rekedt víz hangos lögybölődésén kivül semmi más nem történt. Végre én is magamhoz tértem. Villámgyorsan letekertem az éppen kezemben szorongatott 3 decis ásványvizes palack kupakját, majd a benne lévő kb. másfél deci vizet a lángokra öntöttem. Nem volt elég. Sebaj, legalább Ákosnak volt alkalma lekoppintani a vízráöntős technika lényegét: abbahagyta a hasztalan himbilimbit, ő is lecsavarta a kupakot és az íly módon fogságából kiszabadult 12 liter ásványvizzel bőségesen meglocsolta a lángoló alkatrészeket.

Az izgalomtól teljesen kifulladva pihegtünk néhány percig az immáron tócsában álló kormos benzinfőző, benzinpalack és kiégett fekete fűcsomók felett. Aztán ijedten körülnéztünk, hátha szemtanúja is akadt annak, ahogy majdnem erdőtüzet produkáltunk Ausztrália egyik leghíresebb nemzeti parkjában, a tűzveszélyes időszak kellős közepén. Hát valóban akadt. A hozzánk legközelebb sátrazó idősebb ausztrál házaspár a saját tábortüze mellől, kényelmes kempingszékeikbe sülyedve, békésen sörözgetve nézte végig az akciónkat. Nem tűntek izgatottnak. Talán éppen saját ifjúkori balgaságaikra gondoltak vissza nosztalgikusan.