Tevelesen

Késő délután volt, aznap már igazán nem számítottunk semmi izgire. Kényelmesen haladtunk a vörös homokkal és alacsony cserjéssel borított pusztát átszelő autóuton. Már jó ideje nem jött velünk szembe senki, így nem kellett egyfolytában az előttünk kanyargó szürke betoncsíkra tapasztani a tekintetünket. Nyugodtan hagytuk hát, hogy a kietlenségével lenyűgöző táj elterelje kicsit a figyelmünket. Előttünk néhány száz méterre egy ragadozó madár járta éppen légi táncát a magasban. Kitartóan cirkált az út jobb oldalán közeledő alacsony, vörös homokdűne felett. Festővászonra kívánkozott a látvány: a lemenő nap fényében vörösen izzó homokdűne, a szárnyait szélesre tárt ragadozó és az alatta unottan ácsorgó ... TEVECSORDA??!! Az biz’a!!! Ott topogtak púposan és tétován a hirtelen autóútban végződő homokdűne tetején.

Autó lefékez, fotómasina előkap, autóból kipattan. Óvatos léptekkel közeledtünk a homokdűne aljához. Egy-két állat már akkor kiszúrta jelenlétünket, amikor leállítottuk a kocsit, de ahogy gyalogosan közeledtünk a csoport felé, egyre több tevefej fordult felénk. Bizalmatlanul méregettek, ahogy a kamera fedezéke mögé bújva próbáltunk észrevétlenül közelebb lopózni a bandához. Az álca nem vált be. Egy hangtalan vezenyszóra hirtelen valamennyi állat hátatfordított nekünk és lassú ügetéssel a homokdűne mögé menekült. Mivel ákos még nem lőtte el az ilyen esetekben átlagosnak mondható minimum három tucat képet, nem volt más hátra, mint előre: mi is ügetésbe fogtunk! Ahogy nehézkesen szökdécseltünk felfelé a süppedős homokban, esetlenül kerülgetve a száraz bokrokat, fűcsomókat, eszembe jutott, hogy itt talán kígyók is lehetnek. De nem volt idő ilyen gondolatokkal bíbelődni: Ákos már fent volt a csúcson és a kamera folyamatosan kattogó hangjából arra következtettem, van még miért loholni. Loholtam. Mire felértem, a 15-2o főből álló tevecsorda már jó 2oo méter előnyre tett szert. Mostanra libasorba rendeződve, de még mindig ütemesen kocogva távolodtak egy korábban már kitaposott kanyargós teveösvényen. Még néhány fotó és már el is nyelte őket a bozótos.

”Vad tevehordát üldöztünk!!”- örömködtünk hangosan és szinte táncra perdültünk jókedvünkben. Ákos levezetésképpen még ellőt néhány képet a környező bokrokról, én meg lassan elindultam lefelé a kocsi felé. Ahogy gondolataimba mélyedve kerülgettem a térdig érő bokrokat, egyszer csak érdekes hullámvonalra lettem figyelmes a homokban, ami pont a mellettem meredező bokor aljában ért véget. A látvány megtorpanásra késztetett. „Ákos, gyere csak ide!” – szóltam hátra. „Ez véletlenül nem kígyónyom?”- kérdeztem a mellém érkezőtől. „De igen!” – kiáltott fel az elhivatott fotós csillogó szemekkel és máris lelkesen vetette magát az előttünk heverő újabb témára. Belőlem minden bizonnyal hiányzik az e fajta elhivatottság – csak így történhetett, hogy valószínűleg világrekordot állítottam fel a biztonságos betonútig tartó sprintemmel...